Lélegezzetek mélyeket!

Ha sok zuzmót láttok az ágakon, akkor tiszta a levegő. Lélegezzetek mélyeket!
A zuzmó lehet például ilyen gyönyörű kénsárga, vagy ezüst, vagy szürke, esetleg penészzöld, és lakhat fán, háztetőn, sziklán, vagy homokon.

   

A zuzmó a moszatok és gombák házasságából született. A gomba vízzel és ásványi sókkal látja el a moszatot, a moszat sejtjei pedig szerves anyagokkal táplálják a gombát. Együtt olyan erősek, hogy a sarkvidéktől a trópusokig mindenütt megélnek, és borzasztóan szélsőséges körülményeket is elviselnek. Egyetlen dolgot nem bírnak, mégpedig a nagyvárosokra jellemző kén-dioxid szennyezést. Ezért készítenek gyakran a levegő minőség vizsgálathoz zuzmótérképet.

Megmutatom élőben:

Végül pedig a művészetkedvelőknek ideragasztok egy képet Haeckel Art Forms of Nature illusztrációi közül. A jénai filozófus, természettudós művész ilyennek látta a zuzmókat. 

 

  

Fogas vakony

Ki tudja mi ez?

Az Index szerint egy kitömött szőrös zokni, vagy rózsaszínű szőrhurka, a cseh kisvakond ősmagyar barátja. A tankönyv szerint földikutya, vagy népi nevén fogas vakony. Szerintem egy kiszabadult aranyhörcsög, aminek menekülés közben ráléptek a fejére és ettől szétlapult az orra.
 
A minap együtt utaztam a nemzeti park földikutya rajongó természetvédelmi őrével. Azt mesélte, a földikutya nem sokkal intelligensebb, mint amilyennek látszik. A fejét elsősorban nem gondolkodásra hanem kopogtatásra használja. Úgy tájékozódik, hogy koponyájával kopogtat a föld alatti járatainak plafonján és falain, és a visszaverődő rezgéseket veszi a talpával. Bizony. A talpa van bekötve az agyában a szeme helyére, azzal lát. Remekül megérzi például, ha egy tégla akad az útjába, és kerülnie kell, mert nagy valószínűséggel nem tudná magát átrágni rajta.

A délvidéki földikutya nagyon ritka állat. Ásotthalom határában lakik, és a nyomok alapján alig 300 lehet már csak belőle. Ha tetszik, akkor nézzétek meg az Indexen is: Magyar, sőt ősmagyar a világ legaranyosabb állata. Itt van róla portré, széttárt lábujjú igazolványkép, és videó.

Yuppie figyelmébe

Yuppie kutyát borzasztó izgalomba hozta a HÉV. Mindenáron be akart ugrani a sínekre szaglászni és körülnézni.Yuppie, mielőtt a vonat elé vetnéd magad, ajánlom figyelmedbe az ausztrál BKV hirdetését arról, hogy milyen sokféle buta módon lehet meghalni.

 

Séta Yuppie-val, a bukott vizslával

Pest környéki sétára indultunk a minap Edével és Yuppie-val, a fiatal és kajla vizslával. Ha nincs időtök igazi kirándulásra, de szeretnétek egy jót sétálni az erdőben kutyával, macskával, gyerekkel, barátokkal, és unjátok a Normafát, akkor Pomáz ideális célállomás.

 A HÉV a Batthyányi térről 40 perc alatt odaér. Amint leszálltunk, rögtön be is tértünk egy sörre a pomázi megálló restijébe, Yuppie-t pedig megkínáltuk virsli jutalomfalattal, ami a tartójából menet közben kiborult Ede zsebében. A resti a szokásos szakadt kis kricsmi, de ellensúlyozza némileg a közeget, hogy a pultos nő rendkívül kedves.

Pomázról több szépnek ígérkező túraútvonal is indul. Mi a legkönnyebbet választottuk, a zöld jelzést, ami kb. 5 km, az elején elég hosszú szakaszon át a településen vezet, majd fel az erdőbe, öles, göcsörtös tölgyfák között. Az útvonal vége a Kőhegyi Menedékház, de oda mi már nem jutottunk el, no nem az indító italozás miatt, hanem mert túl kényelmesen haladtunk előre.

Megálltunk minden jelölésre érdemes bokornál, és kerítés mellett őrjöngő kutyánál. Bekukkantottunk a szerb templom kertjébe, megbámultuk a helyi szépségszalon tábláját - szoli csokicső, vibrotréner és zsírbontó kapszula -, és megismerkedtünk egy csomó fával és bokorral, pl. a csíkos-, és a bibircses kecskerágóval, ami úgy hangzik, mint két kimaradt szereplő a Jancsi és Juliskából. A fák narancssárgán lángoltak, mi pedig élveztük a gyönyörű tájat, és a nem túl meredek gyalogutat felfelé. Néha csak úgy mutatóba, treníroztuk egy kicsit Yuppie-t, akinek sokat kell gyakorolnia, mert másodmagával egy pointerrel megbukott a kutyaiskolában.

 Nem baj Yuppie! Majd legközelebb sikerül. Akkor újra eljövünk, és ha törik, ha szakad, felmegyünk a menedékházig. 
  



 

Mitől hullanak a levelek és mi a fene az a cicatrix?

Az utolsó levelek kapaszkodnak az udvarban lévő diófán, amit nem is bánok, mert állandóan gereblyézni és söprögetni kellett alatta. Rettentően szeretem a nedves diólevelek illatát, de a gyűjtögetésből már elég volt. Mivel nem akartunk választani a gyep és a diófa között, ezért minden ősszel mániákusan gyűjtjük a leveleket, hogy mind egy szálig összeszedjük, mielőtt terméketlenné tennék az alattuk lévő talajt. 

Néha Kócos kutya is segít a gereblyézésben. A farkával söpri a faleveleket. 

És ha már az avarnál tartunk, ti tudjátok mi váltja ki a lombhullást? A hideg, vagy a rövidülő nappalok? Az nyert, aki az utóbbira tippelt.

De ami ennél is érdekesebb, hogy a fák leragasztják maguknak ragtapasszal a sebesülés helyét. Ott, ahol a levél csatlakozik az ághoz, ilyenkor ősszel egy hormon hatására elválasztó szövet képződik, majd a levél leválik, a fa pedig egy az úgynevezett levélripaccsal leragasztja a sebhelyet. A levélripacs angol neve nagyon mókás: úgy hívják, hogy cicatrix. Ezek azok az apró kis ragyák, amelyek szabad szemmel is jól láthatók, és ki is tapinthatók az ágakon. Nézzétek meg egyszer. Akár egy mostohán tartott, felkopaszodott szobanövényen is jól látszik.

Meggy márka a büfében

Fél ötkor már komor sötét volt odakinn, úgyhogy belenéztem néhány kirándulós fénykép albumba, hogy töltekezzek belőlük kicsit. Általában szívesen megírom, hogy hol lehet jót enni-inni olcsón az adott környéken, de előfordul, hogy ez a rész kimarad, mert nem találtunk ilyet, vagy mert annyi más érdekesség volt, amiről szerettem volna beszámolni. 

Így maradhatott ki a pécsi Dömörkapunál lévő büfé is. Az egész egység a fák alatti padokon és fatuskókon elhelyezett néhány párnából, egy kerti faházra hajazó rozoga bódéból, és a fák közé kifeszített Algida zászló-füzérből áll.   

Bent kapható perec, zsíroskenyér, műanyag poharas kávé, és meggy márka. Mindegyikből vettünk egyet, és leültünk vele a fák alá. A kilátás bizarr. Az egyik oldalon a színpompás őszi erdő, a másikon kopott vaskerítés, továbblépve pedig a világ legszomorúbb vidámparkja, Mickey egérrel, Donald kacsával és egy temetési koszorúval a kasszánál. A vidámparkot négy évtized után nemrég végleg bezárták.

Remélem a szakadt kis büfé megmarad, mert a kávéja iható, a zsíros kenyere kimondottan finom, a Márka pedig ugyanúgy megfesti az ember száját, mint 25 évvel ezelőtt, és ezt a tulajdonságát már akkor is nagyon szerettem.

Hol vannak már azok a rohadt darvak?

Tegnap darulesen voltunk Janóval. Tetszett neki, bár egy kicsit olyan vele madarászni menni, mint amikor Shrekék utaztak a szamárral. Ott vagyunk már? És hol vannak már azok a rohadt darvak?
Hát itt vannak. Meséljenek inkább ezúttal a filmek.

(Bocs, a videó minőségéért. Legyetek velünk elnézőek. Tudom, hogy a kamera használatát még gyakorolnunk kell.)

A darvak a nappalt a földeken töltik, ott táplálkoznak, éjjel viszont vízre szállnak, ahol ilyenkor biztonságosabb, hisz nem tud értük bemenni például a róka. Nagyon félénk madarak, ezért mindig őrszemeket küldenek előre, akik végigpásztázzák az utat, a szántóföldtől a tóig. Ha mozgást észlelnek valahol, akkor messze elkerülik, és kerül velük az egész V alakú csapat.
 
Beleolvadunk a fába, hogy ne ijesszük el a darvakat. De hol vannak már azok a rohadt darvak?

Megjöttek, itt szállnak. Felszállt a pára is, sejtelmes ködbe burkolózott a táj, miközben órási zsivajjal érkezik több ezer madár.

Jött egy utóvéd csapat ráadásnak, közben besötétedett, lehűlt a levegő, indulnunk kellett. Alig láttunk a sáros, csúszós földúton, kikecmeregni.

Hogy ne csak kis fekete pontokként, hanem nagyban is lássatok darut, bemásolom őket:

Az igazság kedvéért ideírom, hogy én ilyet nem tudok fotózni. A HNP honlapjáról szedtem le nektek.

A táj naplemente után percek alatt olyan lett, mintha egy horrorfilm díszleteibe csöppentünk volna.  A darabolós gyilkosok pont ilyen sejtelmes, ködös időben, furcsa alakú fák között dolgoznak. 

A darulesőket elnyelte a köd.

Sötét, borzas szörnyekké váltak a fák.

Itt pedig Janó a szürkületben

Darulesre még lehet menni a Szegedi Fehér tóhoz, és a Hortobágyra is. A két nemzeti park honlapján megtaláljátok az időpontokat. Ne habozzatok, ha látni szeretnétek, mert hamarosan elszállnak végleg. 

Zöld takonyevő manó

Mutatok néhány érdekes növényt a Mecsekből, amit ti is könnyen felismerhettek, ha kirándulni mentek arrafelé. Nem kell hozzá sem húszkilós növényhatározó, sem különösebb botanikai szaktudás. 

Az első mindjárt egy örökzöld növény az aljnövényzetben. Ilyenből nincs túl sok a Magyarországon, úgyhogy ha télen a csupasz erdőben láttok valami méregzöld bozótot a talajon, akkor érdemes közelebb menni hozzá, mert nagy valószínűséggel csodabogyót találtatok.  Most nyúljatok bele. Ha szúr, mint a veszedelem, akkor semmi kétség, ez itt a szúrós csodabogyó, a Mecsek egyik védett növénye. Különlegessége, hogy az ami a levelének látszik, valójában a szára. Ezen nő a virága, és a korallpiros bogyója.

Régen egértövisnek is hívták: az ételre tették a kamrába, hogy töviseivel elriassza az egereket.

A következő növényünk egy csinos kis páfrány, az aranyos fodorka. Még a neve is mesébe illő. Egész Európában elterjedt, itthon is mindenfelé találkozhattok vele, sziklahasadékokban, várromokon, mészhabarcsos falakon.

És itt a címadónk, ami nem a zöld takonyevő manó, hanem a csertölgy makkjának borzas kupacsa.

Ha ilyen borzas makk kalapokat találtok a földön, akkor tudjátok, hogy cserfák alatt jártok.

Emlékeztek még Makk Marcira és Makk Marcsira?

Egy mai trendi Makk Marci már biztosan a csertölgy makkjából készülne, és akkor nem lenne ilyen jól fésült, hanem inkább borzas, mint mondjuk egy copywriter a Saatchi&Saatchinál.

Találkozz te is a szerencsehozó madárral!

130 fős darucsapatot láttam tegnap délután a pusztaszeri Büdös-széken. Gyönyörűek voltak, hatalmasak, kecsesek és elegánsak, a finom ezüstszürke tollazatukban. 

Fotó a HNP honlapról. Én sajnos nem tudtam lefotózni őket, mert se tudásom, se gépem nincs ilyesmihez.

Volt köztük két fiatalt madár, akik mindig egymás közelében voltak, olyannyira, hogy szinte egyszerre is léptek. Mindkét lábukon színes gyűrűket viseltek, amiről Laci, a nemzeti park munkatársa rögtön megmondta, hogy ők ketten testvérek, és Finnországból érkeztek. Ő már találkozott velük ugyanitt pár napja.

A megfigyelőtoronyban süvített a szél, és a kezeim ráfagytak a távcsőre, de nem tudtam elszakadni a látványtól. Közben egy róka jobbra kiment a képből, egy nyúl pedig keresztül ügetett a darvak csapatán.

Azt már csak óvatosan merem ideírni, annyira giccses, hogy a háttérben egy őzbak pihent, félárbocra eresztett szemekkel, pillantásra sem méltatva a körülötte táncoló óriási madarakat.
 
Idén most láttam először darvakat, pedig nagy rajongójuk vagyok, és minden évben alig várom, hogy megjelenjenek Magyarországon. A mamám háza/kertje épp egy madárvonulási légifolyosó alatt van, így néha hallani a magasból darut és vadludat. A darunak olyan jellegzetes, trombitáló a hangja, hogy még én is, sőt, még anyukám is felismeri, olyankor is, amikor nem lehet látni semmit, mert a felhők felett, vagy ködben repülnek. 

A darvak mindent összevetve varázslatos madarak. Számos kultúrában misztikus legendák és hiedelmek kapcsolódnak hozzájuk. Van, ahol a boldogság madarának tartják, másutt az Istenek követeinek, megint máshol a darvak szállítják a halott lelkeket az égbe, Balassi Bálint a szerelmes üzeneteit bízta a darvakra, a Japánok pedig úgy gondolják, hogy szerencsét hoz, ezért hajtogatnak papír darut a házasulandó fiatal pároknak, vagy azoknak, akiknek sok jót kívánnak. Ott vannak mindenütt: városi és királyi címerekben, egyiptomi szarkofágokon, pénzeken, versekben, és Huszka operettben.

A darvaknak világszerte óriási rajongótáboruk van. Úgy hívják az igazi fanokat, hogy crane crazy. A Skandináv országokban, Németországban, Nebraskában, nálunk a Hortobágyon és a szegedi Fehér-tavon is van darufesztivál. A hortobágyi már megvolt, de semmi gáz, azért még lehet menni darunéző túrára oda is. A szegedi viszont két hét múlva lesz, nov. 16-17-én. Program itt.
Jöttök?

A darules nagy élmény. Lapulás - mert a daru félénk madár - naplemente, termoszos tea, fagyott kéz, párásodó távcsövek, és iszonyatos madárzsivaj, amelyben kiabálva is alig hallani egymást, legalábbis azokban a percekben, amikor egyszerre több ezer daru érkezik a tóra éjszakázni.




  

Portrék a fákon

A Dömörkaputól induló sárga úton több helyen is szuperjó portrékat láttunk a fába vésve.
De bármily felüdítő remekművek is, az "Itt járt Manci és Pista 1985" típusú üzenetek között, fák kérgébe vésni akkor is barbár szokás. Ne tegyétek!

Janó napozik egy agyontetovált bükkfa törzsének támaszkodva.

 

Breki, vagy ET a fatörzsön. Ez nem vésés következménye. Valószínűleg inkább egy természetes sérülés helyén kialakult forradás. 

A fa kérge pont úgy védi a fát a rovaroktól, gombáktól, kórokozóktól, kiszáradástól, mint az embert a bőre. Ráadásul közvetlenül a kéreg alatt található a háncsréteg, ami táplálja a fát. Az itt futó rostacsövek szállítják a levelek által készített tápanyagot a lomb felől az ágak és a gyökerek felé. Ha jó mélyen, teljesen körbevágják, akkor a fa akár el is pusztulhat a tetoválástól.

Úgyhogy, ha ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy nyomot hagyj, készülj fel, és rajzolj inkább festékszóróval vagy alkoholos filccel szíveket fákra, vagy kövesd Kata és Zoli példáját, esetleg az alábbi társkeresőét.

Ez itt egy elég sajátos módja a párkeresésnek.

Janó is azt üzeni, hogy ne véss a fába:

Mecsek - Dömörkaputól a TV toronyig

 A hétvégén kimentünk egy rövid délutáni kirándulásra a Dömörkapuhoz. Felballagtunk a TV toronyhoz, majd vissza a sípályát keresztezve a megboldogult Vidámparkhoz. Ez egy nyugodt, lassú, sétálós-leülős stílusban kb. 2 órás program. Hűvös, de napsütéses őszi idő volt. Örömmel láttam, hogy rengetegen kirándulnak. Kamaszok, egyetemisták, családok, barátnők, szerelmespárok, nagypapák, nagymamák, kisgyerekkel, nagy gyerekkel, kutyával, csecsemővel, telefonos navigációval.

Nekem térkép volt a kezemben, no meg biztos rettentően rokonszenves párnak néztünk ki Janóval,

úgyhogy sokan megszólítottak minket, hogy mondjuk meg merre van a Tubes, a TV torony, a vidámpark, a sárga jelzés stb. Vak vezet világtalant. Aki követ minket, tudja, hogy egyikünk sem tud tájékozódni, még térképpel se nagyon, úgyhogy volt akit sikerült a helyes útra terelnünk, és volt akinél utóbb rájöttünk, hogy akaratlanul is félrevezettük. Bocs ezúton is, például annak a fiatal párnak, akik a Nagy Tubest keresték. Nem arra volt. :-(

A térképet leginkább csak kávéalátétnek tudom használni, bár ez nem válik dicsőségemre, hisz annak idején még a túravezetői vizsgát is letettem valahogy. 

A fák már színesednek október végén, de még nem lobbantak lángra. Volt viszont néhány késői virág, például egy eltévedt ibolya az út mentén, de sajnos elmulasztottam lefényképezni. Ez itt egy szép szál bükkfa, sárguló levelekkel.

A ritka szúrós csodabogyóról, a kedvenc páfrányomról, a fába vésett üzenetekről, TV toronyról, büféről, vidámparkról folyt. köv.  hamarosan.

Az öreg pad új élete

Semmi köze a kiránduláshoz, de muszáj megírnom, mert nagyon büszke vagyok rá: a nyáron felújítottam egy padot. Mit egy padot. A padot!

A pad  egy úrréti tanyán lakott, ahol gyakran töltöttük a lassan hömpölygő nyári délutánokat gyerekként. Először az udvaron állt. Ott beszélgettek, fröccsöztek, pihentek, nézelődtek rajta az emberek. Később bekerült a kamrába, ahol tele volt rakva zsírosbödönökkel, befőttes- és lekváros üvegekkel. Amikor elbúcsúztunk a tanyától, elhoztunk a padot, lefestettük újra, hogy bírja a kinti időjárást, és letettük a kertbe, a gyümölcsfák alá. A festék azonban szép lassan hámlani kezdett róla. Letakartuk fóliával, én pedig időnként kitakartam, leültem rá, kivittem a laptopot, és felvettem magam mellé az akkor már gyengélkedő, matuzsálemi korú kutyámat, hogy kézügyben legyen és cirógathassam közben.

A pad évről évre rozogább, és egyre védtelenebb lett festék híján, mígnem idén nyáron úgy döntöttem, hogy újjávarázsolom. Kiképeztem magam a DIY blogokból, aztán csak szereltem, kalapáltam, csiszoltam, csiszoltam és csiszoltam napokon át. Zöld lett a ruhám, zöld lett a hajam, és zöld lett a szemöldököm a festékportól.

Véletlenül belecsiszoltam egy kicsit az ujjaimba is. Olyan seb keletkezett a helyén, mint az égési sérülés.

A többi ehhez képest már gyerekjáték volt. A festésnél csak az a macerás, hogy forgatni kell, és várni napokat egy-egy réteg száradására. Hát íme: ilyen volt, ilyen lett, felújítva, szürkéskéken. Újra lehet heverészni rajta, és figyelni a felette repkedő, vonulásra készülő fecskéket.

Füstifecskék, akik a szomszédban laknak.

És néhány werkfotó ráadásnak:

Itt már fent van az alapozó festék.

Fehér tenyér. Az alapozót is csiszolni kellett száradás után.

Itt már színezem kifelé lelkesen.

Az esőfelhő színű szürkéskéket úgy kevertettem ki UV álló, mindenálló, kültéri bútor-festékből. 

  

Bring me edelweiss

So when you really love me darling bring me Edelweiss.

Meglepődve láttam a Rax-fennsíkon, hogy a legendás havasi gyopár élőben egy ronda kis virág, pedig az osztrák Alpokban minden gyopáros. Gyopár van a menedékház falán, a felvonókezelő kabátján, a poháron, a kanálon, a táblákon.

Pedig igazából csak egy szürkésfehér, filces szőrű, alacsony termetű növény, melynek szirmai nem is szirmok, hanem valójában a felső levelek. Persze, ettől nekem még rokonszenves, sőt! Én kimondottan szeretem a nem hivalkodó, zöld, fehér vagy szürkés beütésű vadvirágokat.

Annak idején tele is zokogtam a pulcsim ujját Von Trapp kapitány szirupos énekén, úgyhogy előkerestem nektek gyorsan. Sírjunk együtt:

És vigasztalásul még egy kis botanikai adalék:

A gyopár lehet, hogy ragyogó napsütésben fehérebb, mint amilyennek én láttam borult időben, mert a levelein lévő gubancos szőrökben apró légbuborékok ezrei találhatók, melyek úgy verik vissza a napfényt, hogy ettől a növény hófehérnek látszik, miközben védve van az UV sugárzástól.

A virága is nagyon érdekes. Ami csillag alakban elhelyezkedő sziromnak látszik, az valójában csak levél. A valódi virágok kosárkákba rendeződve a csillag közepén ülnek. Ezeken a képeken talán látszik.

Ez a példány már elvirágzott.

Belül, azok a kis bogyeszok a valódi virágok.

A gyopár nálunk már rég kipusztult, Ausztriában és Németországban fokozottan veszélyeztetett növényfaj.

És ha már kis gyopár rogyásig, akkor itt az Edelweiss nevű osztrák zenekar másik világraszóló slágere egyenesen 1988-ból, amikor erre (is) forogtak a diszkógömbök és egy gyerekváltozat ráadásnak:

Gyopárnóta gyerekeknek:

     

Mászóka

Alig kétórányi zaklatott alvás után indultam hegyet mászni Ausztriába.

A sisak viccesen áll, de nem emiatt voltam zaklatott.

A felettünk lakó finnek tartottak előző éjjel házibulit. Sokan voltak, eszelősen üvöltöztek, és tuc-tuc zenét hallgattak óriási hangerővel. Majd' leszakadt a plafon. Hogy honnan van ennyi barátjuk Magyarországon, amikor évente csupán néhány hetet töltenek itt, azt elképzelni sem tudom. Talán meghívták a közeli romkocsma teljes közönségét magukhoz. Az élményt fokozta, hogy ha már aludni nem tudott, a szomszéd is vadul klimpírozni kezdett. Talán azt hitte, hogy ebben az eszeveszett kakofóniában a zongorája már úgysem hallatszik. Hát hallatszott. Mitha csak nálunk kalapált volna. Éjjel kettőkor már kis híján széthasadt a fejem. Négykor inkább felkeltem. 

Eltettem a vizet, esőkabátot, szendvicseket, és fél hatkor már a buszon ültem, amibe három kiránduló csoportot zsúfoltak be. Kellemesen meleg volt és sötét, így megpróbáltam aludni egy kicsit. Eleinte még hallgattam a hozzám eljutó beszélgetés-foszlányokat.

"Nem vagyok hülye. Tudom én józan ésszel, hogy nem kéne vele foglalkozni, de mégis felhívtam. Persze nem vette fel. Szerinted karácsonykor azért rámtelefonál?" A két lány mögöttem a harmincas évei közepén járhatott. Búfelejtőnek jöttek el hegyet mászni.

Mellettem egyetemista korú fiatalok a szokásos egyetemista történeteket mesélték egymásnak: "És arra emlékszel, amikor xy annyira berúgott, hogy odakötöztük a székéhez, nehogy leesen? Reggelig ülve aludt a buli közepén. És amikor én lehánytam a.... "

Nem nagyon figyeltem rájuk. A határ előtt egy benzinkutas kávéból próbáltam erőt meríteni. Ausztriába érve már ragyogó reggeli napsütés fogadott. Pörögtek a szélturbinák az út melletti földeken. Sok volt közöttük félig kész. A tornyokon még lapát nélkül állt a propeller közepe, mintha kis zeppelinek akadtak volna fenn az oszlopokon.

Fél tíz körül értünk a Rax-Alpok lábához. A busz gyomrából előkerültek a kötelek, beülők, sisakok. Begyömöszöltük őket a hátizsákba, majd másfél órán át gyalogotunk erőltetett menetben felfelé az erdőben. Folyt rólam a víz és kapkodtam a levegőt. Erre azért nem számítottam. Ahogy elnéztem a többieket, ők sem. Ez egy kezdő via ferrata túra, ami az előzetes ismertető szerint épp csak egy kis kóstoló a hegyek világából.
Komolyabb gyalogtúráról nem volt szó. Hulla fáradt voltam, mire a sziklafal lábához értünk.

A via ferrata, vagy németül klettersteig az a fajta túra, ahol láncok, létrák, drótkötelek segítik a haladást.
 Olyan, mint egy ügyességet igénylő, modernkori játszótér unatkozó városiaknak.

Felvettük a beülőt, gyors ellenőrzés, még gyorsabb oktatás: mire való a derekadon lógó két kötél, hogyan nyitod-csukod a végén lévő karabinereket, mi történik, ha leesel, miért van csomó a kötélen, mit tegyél ha osszegabalyodik a kettő, stb.

A via ferrata felszerelésen a derekadat egy szivacsos öv öleli át, amibe bele kell bújni, és egy csattal a derékbőségedre állítani. A combjaidat szintén egy-egy pánt fogja, ami alulról az övhöz van rögzítve.

Így néz ki ha felvetted.

Ez itt a lassító fékberendezés, hogy ne sérüljön a gerinced, ha esetleg leesnél, és nagyot rántana rajtad a kötél.

Az ember odalép a sziklához, a karabinereket rácsattintja a fal mellett futó drótkötélre, és máris ki van pányvázva. Innentől már nyugodtan sétálhat a sziklapárkányon, vagy mászhat felfelé, biztonságban van.

 Lassan haladtunk. A sziklákon folyamatosan figyelni kell hogy hová lépsz, hová kapaszkodsz, hol akasztod át magad a következő szakaszra, ezért menet közben nem nagyon csivitel az ember másokkal. Élveztem a csendet, amikor csak a karabinerek ütemes kattogása hallatszott, ahogy nyíltak és csukódtak a biztosító drótokon. A sziklákon vezető út egyébként sokkal kevésbé fárasztó, mint a sima gyalogúton való monoton kaptatás. Annyira leköti az embert figyelmét, hogy nincs idő azon gondolkodni, hogy fáradt-e vagy sem. Fél szemmel azért észleltem néhány alpesi vadvirágot: rózsaszín szegfűféléket, ragyogó kék tárnicsot, és apró fehér kötörőfüvet. Kétórányi mászás után értünk fel a hegygerincre. Előkerültek a csúcs csokik, vizes palackok, és a hátizsák alján megnyomorodott szendvicsek.

Odafenn erős, hideg szél fújt, de nem bántuk, mert legalább megszárította a pólónkat. Gyönyörű volt a kilátás. Órási, égbe nyúló sziklafalak, fenyvesek, megtépázott, féloldalasra fújt fa torzók.

Innen további két órás gyalogtúra vezetett a menedékházhoz felfelé az erdőben, át a fenyveseken, majd a törpefenyők birodalmán. Reménytelenül hosszú, monoton kaptató volt, amikor az ember minden kanyarban azt várja, hogy megpillantsa a végét, de az csak nem akar elérkezni.

A csapat széthúzódott, volt ahol látótávolságban sem előttem, sem mögöttem nem jött senki. Ha nem felfelé kellett volna menni, akkor élveztem volna a magányos sétát, így viszont nem mondhatnám. Folyt rólam a víz, tízpercenként megálltam pár pillanatra, és előrehajolva, a térdemre támaszkodva próbáltam nagy levegőt venni, lecsillapodni. A túravezető nem nagyon figyelt a mögötte jövőkre. Csak ment, mint a gép. Szikár, vékony, csupa izom fiatal nő, akinek ez a kirándulás láthatóan meg se kottyant. A birkaszellem pedig itt is érvényesült. Senki nem mert szólni, csak magában pufogott a mellette haladóknak. Én is.

Később megnéztem. Valóban szerepel a túraleírásban, hogy a leküzdendő szintkülönbség felfelé 1200 méter, ami a szervezők szerint átlagos kondícióval rendelkezőknek gond nélkül teljesíthető. Szerintem 1200-as szintkülönbség átlagos kondival rendelkezőknek már komoly teljesítmény. Bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert rosszulesne tudomásul venni, hogy az átlagnál rosszabb az erőnlétem.

Délután fél négy körül végre megpillantottuk a távolban a halványkékre festett hatalmas menedékházat. Közben teljesen beborult, és csendesen szitálni kezdett az eső. Vezetőink úgy ítélték meg, hogy ez egy jó teherbírású csapat, ezért itt a nagy lehetőség, hogy a meleg étel és sör előtt még a közelben lévő technikásabb sziklára is felmásszunk gyorsan. Na neeeee!

Páran a házat választottuk, de a csapat nagy része kalandvágyból, vagy csak azért, mert nem mert nemet mondani, elment még egy rövidke körre. Én inkább levest kanalaztam a jó melegben, és néztem az ablakból a távoli hegyeket, a szürkéskék felhőket, és a párába boruló, zord alpesi tájat. 

Egy óra múlva befutottak a többiek. Épphogy beestek és levették az elázott holmijaikat, valaki szólt, hogy hat óra helyett ötkor megy lefelé az utolsó felvonó. Villámgyorsan összepakoltunk. A vezetők összevadászták a WC előtt sorban álló szerencsétleneket, és már úton is voltunk megint, át a Rax-fennsíkon, ezúttal szerencsére egy kényelmes sétaúton lefelé.

A felvonó még üzemelt amikor odaértünk, és nagyon sokan várakoztak az épületben. Az egyetlen fülkébe 15-20 ember fér be, és kb. negyed óra amíg megfordul, úgyhogy ránk csak a harmadik kör után került sor. Tulajdonképpen majdnem hat óra volt, mire elindultunk a váróteremből, de mindenkit levittek. Utoljára a mi körünkkel, a menedékházban felszolgálóként látott kínai férfit, és fekete fejkendőt viselő muszlim nőt is.

Pihen a darth vader sisak, és az esőkabát alatt a hátizsák.

Majd egy másik posztban mutatok még néhány érdekességet a magashegyi rétek szőrös virágáról, a havasi gyopárról.

Ja, és köszönöm Janónak a szponzorációt! Azt mondta kifordít, ha nem írom ide, hogy tőle kaptam ajándékba a kirándulást. Köszi Janó még 1x. Tök jó kis kaland volt. Aki nem utálja ennyire a kaptatókat, mint én, annak jó szívvel ajánlom a Rax Alpok kezdő via ferrata útjait. Mert menetelés ide vagy oda, azért az Alpok hegycsúcsai között mászkálni mégiscsak hatalmas élmény!