Mászóka

Alig kétórányi zaklatott alvás után indultam hegyet mászni Ausztriába.

A sisak viccesen áll, de nem emiatt voltam zaklatott.

A felettünk lakó finnek tartottak előző éjjel házibulit. Sokan voltak, eszelősen üvöltöztek, és tuc-tuc zenét hallgattak óriási hangerővel. Majd' leszakadt a plafon. Hogy honnan van ennyi barátjuk Magyarországon, amikor évente csupán néhány hetet töltenek itt, azt elképzelni sem tudom. Talán meghívták a közeli romkocsma teljes közönségét magukhoz. Az élményt fokozta, hogy ha már aludni nem tudott, a szomszéd is vadul klimpírozni kezdett. Talán azt hitte, hogy ebben az eszeveszett kakofóniában a zongorája már úgysem hallatszik. Hát hallatszott. Mitha csak nálunk kalapált volna. Éjjel kettőkor már kis híján széthasadt a fejem. Négykor inkább felkeltem. 

Eltettem a vizet, esőkabátot, szendvicseket, és fél hatkor már a buszon ültem, amibe három kiránduló csoportot zsúfoltak be. Kellemesen meleg volt és sötét, így megpróbáltam aludni egy kicsit. Eleinte még hallgattam a hozzám eljutó beszélgetés-foszlányokat.

"Nem vagyok hülye. Tudom én józan ésszel, hogy nem kéne vele foglalkozni, de mégis felhívtam. Persze nem vette fel. Szerinted karácsonykor azért rámtelefonál?" A két lány mögöttem a harmincas évei közepén járhatott. Búfelejtőnek jöttek el hegyet mászni.

Mellettem egyetemista korú fiatalok a szokásos egyetemista történeteket mesélték egymásnak: "És arra emlékszel, amikor xy annyira berúgott, hogy odakötöztük a székéhez, nehogy leesen? Reggelig ülve aludt a buli közepén. És amikor én lehánytam a.... "

Nem nagyon figyeltem rájuk. A határ előtt egy benzinkutas kávéból próbáltam erőt meríteni. Ausztriába érve már ragyogó reggeli napsütés fogadott. Pörögtek a szélturbinák az út melletti földeken. Sok volt közöttük félig kész. A tornyokon még lapát nélkül állt a propeller közepe, mintha kis zeppelinek akadtak volna fenn az oszlopokon.

Fél tíz körül értünk a Rax-Alpok lábához. A busz gyomrából előkerültek a kötelek, beülők, sisakok. Begyömöszöltük őket a hátizsákba, majd másfél órán át gyalogotunk erőltetett menetben felfelé az erdőben. Folyt rólam a víz és kapkodtam a levegőt. Erre azért nem számítottam. Ahogy elnéztem a többieket, ők sem. Ez egy kezdő via ferrata túra, ami az előzetes ismertető szerint épp csak egy kis kóstoló a hegyek világából.
Komolyabb gyalogtúráról nem volt szó. Hulla fáradt voltam, mire a sziklafal lábához értünk.

A via ferrata, vagy németül klettersteig az a fajta túra, ahol láncok, létrák, drótkötelek segítik a haladást.
 Olyan, mint egy ügyességet igénylő, modernkori játszótér unatkozó városiaknak.

Felvettük a beülőt, gyors ellenőrzés, még gyorsabb oktatás: mire való a derekadon lógó két kötél, hogyan nyitod-csukod a végén lévő karabinereket, mi történik, ha leesel, miért van csomó a kötélen, mit tegyél ha osszegabalyodik a kettő, stb.

A via ferrata felszerelésen a derekadat egy szivacsos öv öleli át, amibe bele kell bújni, és egy csattal a derékbőségedre állítani. A combjaidat szintén egy-egy pánt fogja, ami alulról az övhöz van rögzítve.

Így néz ki ha felvetted.

Ez itt a lassító fékberendezés, hogy ne sérüljön a gerinced, ha esetleg leesnél, és nagyot rántana rajtad a kötél.

Az ember odalép a sziklához, a karabinereket rácsattintja a fal mellett futó drótkötélre, és máris ki van pányvázva. Innentől már nyugodtan sétálhat a sziklapárkányon, vagy mászhat felfelé, biztonságban van.

 Lassan haladtunk. A sziklákon folyamatosan figyelni kell hogy hová lépsz, hová kapaszkodsz, hol akasztod át magad a következő szakaszra, ezért menet közben nem nagyon csivitel az ember másokkal. Élveztem a csendet, amikor csak a karabinerek ütemes kattogása hallatszott, ahogy nyíltak és csukódtak a biztosító drótokon. A sziklákon vezető út egyébként sokkal kevésbé fárasztó, mint a sima gyalogúton való monoton kaptatás. Annyira leköti az embert figyelmét, hogy nincs idő azon gondolkodni, hogy fáradt-e vagy sem. Fél szemmel azért észleltem néhány alpesi vadvirágot: rózsaszín szegfűféléket, ragyogó kék tárnicsot, és apró fehér kötörőfüvet. Kétórányi mászás után értünk fel a hegygerincre. Előkerültek a csúcs csokik, vizes palackok, és a hátizsák alján megnyomorodott szendvicsek.

Odafenn erős, hideg szél fújt, de nem bántuk, mert legalább megszárította a pólónkat. Gyönyörű volt a kilátás. Órási, égbe nyúló sziklafalak, fenyvesek, megtépázott, féloldalasra fújt fa torzók.

Innen további két órás gyalogtúra vezetett a menedékházhoz felfelé az erdőben, át a fenyveseken, majd a törpefenyők birodalmán. Reménytelenül hosszú, monoton kaptató volt, amikor az ember minden kanyarban azt várja, hogy megpillantsa a végét, de az csak nem akar elérkezni.

A csapat széthúzódott, volt ahol látótávolságban sem előttem, sem mögöttem nem jött senki. Ha nem felfelé kellett volna menni, akkor élveztem volna a magányos sétát, így viszont nem mondhatnám. Folyt rólam a víz, tízpercenként megálltam pár pillanatra, és előrehajolva, a térdemre támaszkodva próbáltam nagy levegőt venni, lecsillapodni. A túravezető nem nagyon figyelt a mögötte jövőkre. Csak ment, mint a gép. Szikár, vékony, csupa izom fiatal nő, akinek ez a kirándulás láthatóan meg se kottyant. A birkaszellem pedig itt is érvényesült. Senki nem mert szólni, csak magában pufogott a mellette haladóknak. Én is.

Később megnéztem. Valóban szerepel a túraleírásban, hogy a leküzdendő szintkülönbség felfelé 1200 méter, ami a szervezők szerint átlagos kondícióval rendelkezőknek gond nélkül teljesíthető. Szerintem 1200-as szintkülönbség átlagos kondival rendelkezőknek már komoly teljesítmény. Bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert rosszulesne tudomásul venni, hogy az átlagnál rosszabb az erőnlétem.

Délután fél négy körül végre megpillantottuk a távolban a halványkékre festett hatalmas menedékházat. Közben teljesen beborult, és csendesen szitálni kezdett az eső. Vezetőink úgy ítélték meg, hogy ez egy jó teherbírású csapat, ezért itt a nagy lehetőség, hogy a meleg étel és sör előtt még a közelben lévő technikásabb sziklára is felmásszunk gyorsan. Na neeeee!

Páran a házat választottuk, de a csapat nagy része kalandvágyból, vagy csak azért, mert nem mert nemet mondani, elment még egy rövidke körre. Én inkább levest kanalaztam a jó melegben, és néztem az ablakból a távoli hegyeket, a szürkéskék felhőket, és a párába boruló, zord alpesi tájat. 

Egy óra múlva befutottak a többiek. Épphogy beestek és levették az elázott holmijaikat, valaki szólt, hogy hat óra helyett ötkor megy lefelé az utolsó felvonó. Villámgyorsan összepakoltunk. A vezetők összevadászták a WC előtt sorban álló szerencsétleneket, és már úton is voltunk megint, át a Rax-fennsíkon, ezúttal szerencsére egy kényelmes sétaúton lefelé.

A felvonó még üzemelt amikor odaértünk, és nagyon sokan várakoztak az épületben. Az egyetlen fülkébe 15-20 ember fér be, és kb. negyed óra amíg megfordul, úgyhogy ránk csak a harmadik kör után került sor. Tulajdonképpen majdnem hat óra volt, mire elindultunk a váróteremből, de mindenkit levittek. Utoljára a mi körünkkel, a menedékházban felszolgálóként látott kínai férfit, és fekete fejkendőt viselő muszlim nőt is.

Pihen a darth vader sisak, és az esőkabát alatt a hátizsák.

Majd egy másik posztban mutatok még néhány érdekességet a magashegyi rétek szőrös virágáról, a havasi gyopárról.

Ja, és köszönöm Janónak a szponzorációt! Azt mondta kifordít, ha nem írom ide, hogy tőle kaptam ajándékba a kirándulást. Köszi Janó még 1x. Tök jó kis kaland volt. Aki nem utálja ennyire a kaptatókat, mint én, annak jó szívvel ajánlom a Rax Alpok kezdő via ferrata útjait. Mert menetelés ide vagy oda, azért az Alpok hegycsúcsai között mászkálni mégiscsak hatalmas élmény!