Vakok a vadonban

Az izsáki Nefelejcs Presszóban vártuk este hétre a Vakodás gyerekeket. Ez a kolon-tavi madarászok törzshelye, tágas szaletlivel, bulvárlapokkal és kedves pultoslánnyal. Izgultunk, mert sem mi Janóval, sem a természetvédelmi őr fiúk nem tudták hogyan kell vakokat kísérni, hogy az jó legyen nekik. Ráadásul sokat dolgoztam azért, hogy létrejöjjön ez a kirándulás, így még inkább szerettem volna, hogy jól sikerüljön.

Kevéssel hét előtt megállt egy fekete kisbusz a kocsma előtt. Egy csapat fiatal szállt ki belőle bot nélkül, egymás és a két szuperjófej kísérőjük segítségével. Helyesek voltak és kicsit elfogódottak, ahogy mi is. Körberaktuk a nekik székeket, hogy leülhessenek velünk egy üdítőre. Mire végeztünk, megérkezett a lovaskocsi két csinos kis fehér lóval, Tündérrel és Kedvessel.     

A bakon a kocsis mellett Németh Ákos, a Kolon-tavi madárgyűrűző állomás vezetője.

Elhagytuk a házakat és hamarosan már a Kiskunsági Nemzeti Park területén kocogtunk az árvalányhajjal borított homokbuckák között. Mi elmeséltük nekik hol járunk, ők meg megmutatták nekünk, hogy mikor lépnek a lovak egyszerre, mikor olyan a léptük mint az óraketyegés, és milyen zenei hanghoz hasonlít a lovaskocsi tengelyének nyikorgása.

Az úton többször is megálltunk. Ilyenkor a két idegenvezetőnk, Moha vagy Ákos leugrott, és hozott valami érdekességet, a srácok pedig pillanatok alatt beszeknnelték kézzel a virágokat, ágakat, madártollat. Itt épp lila akácot, és az ezüstfa virágát vizsgálják.    

 

Egy orchideákkal teli rét mellett haladtunk. Moha ebből is hozott egyet. Poloskaszagú kosbor, aminek tényleg büdös poloska szaga van, bár ez Janó arcán még nem látszik.

A két szakállas showman a kocsi végéből: a zöld ruhás, Bíró Csaba - Moha bácsi - a nemzeti park természetvédelmi őre, a másik Janó, a Kirándulós blog oszlopos tagja és kirándulója.  

Árvalányhaj és kokárdavirág.

Brigi, a mellettem ülő kislány, amikor megérkezett hozzá a körbeadott árvalányhaj, megcirógatta vele az arcát, aztán fogta és a fejére illesztette, majd hozzám fordult: "Néééézd, árvalányhaj!" És tényleg, hisz ők nem csak vakok, de állami gondozottak is.

Volt abban valami felszabadító, sajátos öröm, hogy alig egy órája ismertük egymást, mégis kölcsönösen mertünk viccelni a másikkal. Mi is velük, ők is velünk. Többször eljátszották például azt, hogy nagyon közelről az arcunkba néztek, ijesztő képet vágtak, és elkezdtek rettentesen bandzsítani a vak szemeikkel, majd vásott kölykökként nevettek, amikor elborzadva mondtuk, hogy nagyon szépek vagytok! Ez a pillanatok alatt kialakuló meghitt, tréfákat megengedő kapcsolat legalább akkora élmény volt, mint az, amit a természetből láttunk/hallottunk együtt.
  
Az út felénél megálltunk és besétáltunk egy földnyelven a mocsárba. Imike megkérdezte Janótól, hogy milyen a mocsár. Ha belegondoltok nem is olyan egyszerű az ilyen kérdésekre válaszolni. Mert milyen? Vizes, sáros, nádas, mocsárszagú, zöld. És még?
  
Azért amit csak tudtunk, megmutattuk nekik belőle. A homokból több ezer éves csigaházakat gyűjtöttünk, hallgattuk a dankasirályok esti zsinatolását, a cserregő nádiposzátát, nádirigót, és a bíbicek jajongását.

Szedtünk kákát is, hogy megnézhessék mit jelent a kákán is csomót keres mondás. A káka ugyanis olyan egyenes, mint a szög. Szerintük a fehér botra hasonlít legjobban.

Itt pedig egy rence nevű vízinövényt halászott ki Moha a mocsárból. A rence víz alatti levelein apró, jól tapintható hólyagok vannak. A növény ezzel apró rovarokat ejt csapdába, és megemészti őket.

A lovak, Tündér és Kedves, nagy türelemmel viselték, sőt, talán élvezték is az érdeklődést. A gyerekek egyáltalán nem féltek tőlük. Simogatták, lapogatták őket, miközben a kocsis mondta nekik, hogy éppen hol tartanak: az a füle, a nyaka, az oldala, a hasa, a csípeje....

Ahogy sötétedett, megváltozott körülöttünk a táj. Addig is szép volt a homokbuckákkal, vadvirágos rétekkel, erdőfoltokkal, de a holdfényben egészen valószerűtlenné vált. Az árvalányhaj ezüstösen csillogott, látható maradt a füvek és a fák körvonala, aláfestésnek pedig megszólaltak a kacagó békák és a vöröshasú unkák. Lágy énekük betöltötte a levegőt.

Amit a képen világos foltoknak láttok a fűben, az az árvalányhaj. 

Feljött a hold.

Hazafelé vettük az irányt, de útközben meg-megálltunk hallgatózni. Hallottuk a lappantyú pirregését, és a tapsoláshoz hasonló szárny csattogást, amivel a párját hívja. A lappantyú rettentően érdekes madár. Éjjel indul vadászatra, és úgy táplálkozik, mint a tengerben a bálna. Hatalmasra nyitja a csőrét, és kiszűri a levegőből a repülő rovarokat, mintha planktonok volnának.

 

képek:mme.hu

Kecskefejőnek is hívják, mert a pásztorok azt tartották, hogy elapasztja a kecskék tejét. Pedig eszében sincs.Abból ered a félreértés, hogy a táplálékul szolgáló rovarok ott rajzanak az állatok körül, így a lappantyú is szívesen csapong körülöttük.

Este 11 volt, mire a kocsmához értünk, és észrevettük, hogy égve maradt a busz lámpája. Moháék kocsijában volt ugyan bikakábel, de szerencsére nem kellett elővenni. A motor beindult, mi pedig még sokáig integettünk utánuk tök feleslegesen.

Köszönet még 1x mindannyiótoknak, akik idővel, pénzzel, lovaskocsival, és szívvel-lélekkel hozzájárultatok a kiránduláshoz!