Fiókák hava

Ezekben a hetekben bármikor találhattok madárfiókát, városban, erdőben, fasorban, parkokban, mindefelé. Ha ilyen csutak farkú kisrigót találtok, ne mentsétek meg. Általában ott vannak a közelben a szülei, akik szorgalmasan etetik, terelik, riasztják és tanítják.

Ezek itt énekes rigó fiókák, de hasonlóak a fekete rigók is. (fotó mme.hu; Nagy Károly)  

Én pár napja a József utcában találtam egyet, a belvárosban. A járda kellős közepén üldögélt, és a szárnyát rezegtetve, égnek fordított csőrrel sipítozott. Láttam, hogy az utca végén a rolleres kissrácok is észrevették, úgyhogy gyorsan felkaptam, és betettem a kerítésen belülre egy foghíjtelken.  Figyeltem vagy húsz percen át kicsit távolabbról, és valóban meg is jelentek az öregek.
Egyikük leszállt hozzá a földre, majd eltűntek egy ott parkoló autó alatt.

Előfordult már, hogy a szomszéd gyerekek kisrigóval állítottak be hozzám, és rendíthetetlenül állították, hogy ezt nem lehet visszavinni, mert az iskola előtti park tele van macskával. Nem tehettem mást, befogadtam.

A rigók szeretik a reszelt főtt tojást, konzerv kutya- vagy macskakaját, de a legeslegjobban a természetes táplálékot, úgyhogy minden nap órákat töltöttem azzal, hogy gilisztákat ássak a kertben, és szöcskéket fogdossak a ház előtt.

A rigónál is fáradtságosabb fiókám Ricsaj volt, a szarka. Egy égig érő jegenyenyár alatt találtam a bicikliút mellett. Ott botladozott és rikácsolt a fűben, kidülledt szemekkel. Tudom, hogy szarkából sok van, meg kifosztja más madarak fészkeit stb. De nem volt szívem otthagyni. Visszatenni nem tudtam, hát betettem a táskámba, kibéleltem körülötte a sálammal, és hazavittem. A felnevelni technikailag nem volt nehéz, de a család és a szomszédok életét felforgatta egy időre.

Ricsi ugyanis szabadon élt a házban és a kertben. Nem volt kalitkája, csak egy nyitott doboza ülőrúddal. Amíg nem tudott repülni, addig a szobámban lakott és gyalog járt. Mindig figyelnem kellett, hogy rá ne lépjek. A kedvenc állomáshelyeit, könyvespolcot, szekrény tetejét, a gyerekkori babáim ölét és fejét állandóan selyempapírral, vagy újságpapírral kellett letakarnom, hogy megvédjem a madárszartól. 

És persze neki is állandóan gyűjtöttük a szöcskét, sáskát, gilisztát, és mindenféle csemegéket. Amikor repülni tanult, és levetette magát az erkélyről majd' frászt kaptam, mert nem tudott megkapaszkodni a villanydróton, hanem leesett éppen Maffia, a kandúrunk orra elé. Rákiáltottam fentről, hogy 'Sicc onnan te dög!', de a macska rám se bagózott. Ekkor Ricsi megfordult, szembenézett vele, és recsegő hangján ő is rákiáltott. A macska erre felborzolta a szőrét és elrohant. Gondolom meglepődött ezen a vérlázító vakmerőségen. Onnantól kezdve már nem féltettem annyira a macskáktól.

Nyár volt, vakáció, mi pedig táborba mentünk Aggtelekre a barátainkkal. Ricsi még gondoskodásra szorult, ezért magunkkal vittük egy dobozban és vittünk neki nyári lakként egy kalitkát is. Stoppal utaztunk párosával. Hátunkon óriási csővázas hátizsák, kezünkben doboz Ricsivel, másikban kalitka, miközben két fuvar között szökcskéket kergettünk az útszélen.

Később, amikor már jól tudott repülni, megismerkedett a szomszédokkal. Ha valaki kint volt az udvaron, Ricsi mindjárt ott termett és produkálta magát. Masírozott, billegett az ágakon, és recsegő hangon ételt kunyerált: szamócát, sajtot miegymást. És hogy lop-e a szarka? Igen. Ricsi lopott. Százforintost, tollbetétet, és mindenféle apró csillogó tárgyakat, amiket aztán elrejtett a szobámban a parkettarésbe, párnahuzatba, régi  játékbabák hajába, vagy a könyvek közé. Agyafúrt módon ha látta, hogy figyeljük, akkor addig járkál csőrében a kinccsel, amíg egy észrevétlen pillanatban végre elhelyezhette.

Amikor felnőtt, szép lassan visszaszokott a vadonba. Először csak nappal tűnt el pár órára, aztán már egész nap kint maradt, később pedig estére sem jött be. Aggódtam érte, hogy a bizalmas természetével nem fog életben maradni, de nem így lett.  Egész sokáig tudtunk róla. Néha felbukkant, és recsegett egy kicsit az udvarban a diófán.

Akik hozzám hasonlóan hajlamosak a nyomorult jószágok hazaszállítására és megmentésére, azoknak melegen ajánlom az MME útmutatóját, hogy mikor kell menteni, és mikor hagyjuk inkább békén a talált fiókát. 
 

Vakok a vadonban

Az izsáki Nefelejcs Presszóban vártuk este hétre a Vakodás gyerekeket. Ez a kolon-tavi madarászok törzshelye, tágas szaletlivel, bulvárlapokkal és kedves pultoslánnyal. Izgultunk, mert sem mi Janóval, sem a természetvédelmi őr fiúk nem tudták hogyan kell vakokat kísérni, hogy az jó legyen nekik. Ráadásul sokat dolgoztam azért, hogy létrejöjjön ez a kirándulás, így még inkább szerettem volna, hogy jól sikerüljön.

Kevéssel hét előtt megállt egy fekete kisbusz a kocsma előtt. Egy csapat fiatal szállt ki belőle bot nélkül, egymás és a két szuperjófej kísérőjük segítségével. Helyesek voltak és kicsit elfogódottak, ahogy mi is. Körberaktuk a nekik székeket, hogy leülhessenek velünk egy üdítőre. Mire végeztünk, megérkezett a lovaskocsi két csinos kis fehér lóval, Tündérrel és Kedvessel.     

A bakon a kocsis mellett Németh Ákos, a Kolon-tavi madárgyűrűző állomás vezetője.

Elhagytuk a házakat és hamarosan már a Kiskunsági Nemzeti Park területén kocogtunk az árvalányhajjal borított homokbuckák között. Mi elmeséltük nekik hol járunk, ők meg megmutatták nekünk, hogy mikor lépnek a lovak egyszerre, mikor olyan a léptük mint az óraketyegés, és milyen zenei hanghoz hasonlít a lovaskocsi tengelyének nyikorgása.

Az úton többször is megálltunk. Ilyenkor a két idegenvezetőnk, Moha vagy Ákos leugrott, és hozott valami érdekességet, a srácok pedig pillanatok alatt beszeknnelték kézzel a virágokat, ágakat, madártollat. Itt épp lila akácot, és az ezüstfa virágát vizsgálják.    

 

Egy orchideákkal teli rét mellett haladtunk. Moha ebből is hozott egyet. Poloskaszagú kosbor, aminek tényleg büdös poloska szaga van, bár ez Janó arcán még nem látszik.

A két szakállas showman a kocsi végéből: a zöld ruhás, Bíró Csaba - Moha bácsi - a nemzeti park természetvédelmi őre, a másik Janó, a Kirándulós blog oszlopos tagja és kirándulója.  

Árvalányhaj és kokárdavirág.

Brigi, a mellettem ülő kislány, amikor megérkezett hozzá a körbeadott árvalányhaj, megcirógatta vele az arcát, aztán fogta és a fejére illesztette, majd hozzám fordult: "Néééézd, árvalányhaj!" És tényleg, hisz ők nem csak vakok, de állami gondozottak is.

Volt abban valami felszabadító, sajátos öröm, hogy alig egy órája ismertük egymást, mégis kölcsönösen mertünk viccelni a másikkal. Mi is velük, ők is velünk. Többször eljátszották például azt, hogy nagyon közelről az arcunkba néztek, ijesztő képet vágtak, és elkezdtek rettentesen bandzsítani a vak szemeikkel, majd vásott kölykökként nevettek, amikor elborzadva mondtuk, hogy nagyon szépek vagytok! Ez a pillanatok alatt kialakuló meghitt, tréfákat megengedő kapcsolat legalább akkora élmény volt, mint az, amit a természetből láttunk/hallottunk együtt.
  
Az út felénél megálltunk és besétáltunk egy földnyelven a mocsárba. Imike megkérdezte Janótól, hogy milyen a mocsár. Ha belegondoltok nem is olyan egyszerű az ilyen kérdésekre válaszolni. Mert milyen? Vizes, sáros, nádas, mocsárszagú, zöld. És még?
  
Azért amit csak tudtunk, megmutattuk nekik belőle. A homokból több ezer éves csigaházakat gyűjtöttünk, hallgattuk a dankasirályok esti zsinatolását, a cserregő nádiposzátát, nádirigót, és a bíbicek jajongását.

Szedtünk kákát is, hogy megnézhessék mit jelent a kákán is csomót keres mondás. A káka ugyanis olyan egyenes, mint a szög. Szerintük a fehér botra hasonlít legjobban.

Itt pedig egy rence nevű vízinövényt halászott ki Moha a mocsárból. A rence víz alatti levelein apró, jól tapintható hólyagok vannak. A növény ezzel apró rovarokat ejt csapdába, és megemészti őket.

A lovak, Tündér és Kedves, nagy türelemmel viselték, sőt, talán élvezték is az érdeklődést. A gyerekek egyáltalán nem féltek tőlük. Simogatták, lapogatták őket, miközben a kocsis mondta nekik, hogy éppen hol tartanak: az a füle, a nyaka, az oldala, a hasa, a csípeje....

Ahogy sötétedett, megváltozott körülöttünk a táj. Addig is szép volt a homokbuckákkal, vadvirágos rétekkel, erdőfoltokkal, de a holdfényben egészen valószerűtlenné vált. Az árvalányhaj ezüstösen csillogott, látható maradt a füvek és a fák körvonala, aláfestésnek pedig megszólaltak a kacagó békák és a vöröshasú unkák. Lágy énekük betöltötte a levegőt.

Amit a képen világos foltoknak láttok a fűben, az az árvalányhaj. 

Feljött a hold.

Hazafelé vettük az irányt, de útközben meg-megálltunk hallgatózni. Hallottuk a lappantyú pirregését, és a tapsoláshoz hasonló szárny csattogást, amivel a párját hívja. A lappantyú rettentően érdekes madár. Éjjel indul vadászatra, és úgy táplálkozik, mint a tengerben a bálna. Hatalmasra nyitja a csőrét, és kiszűri a levegőből a repülő rovarokat, mintha planktonok volnának.

 

képek:mme.hu

Kecskefejőnek is hívják, mert a pásztorok azt tartották, hogy elapasztja a kecskék tejét. Pedig eszében sincs.Abból ered a félreértés, hogy a táplálékul szolgáló rovarok ott rajzanak az állatok körül, így a lappantyú is szívesen csapong körülöttük.

Este 11 volt, mire a kocsmához értünk, és észrevettük, hogy égve maradt a busz lámpája. Moháék kocsijában volt ugyan bikakábel, de szerencsére nem kellett elővenni. A motor beindult, mi pedig még sokáig integettünk utánuk tök feleslegesen.

Köszönet még 1x mindannyiótoknak, akik idővel, pénzzel, lovaskocsival, és szívvel-lélekkel hozzájárultatok a kiránduláshoz!


  

Városi dzsungel a nyolckerben

Kicsit lemaradtam az utóbbi napokban a kirándulós kalandjaink megosztásával. Mentségemre legyen mondva, hogy programokkal azért igyekeztem ellátni benneteket a Facebook-on, de most itt egy részletesebb leírás, városi felfedezőknek.

Ha a munka, család, bevásárlás, zivatar, nyűgös rosszkedv, fáradtság, és más bokros teendők miatt nem tudtok elszabadulni a városból,  akkor se szomorkodjatok. Élvezhetitek a májusi zsongást akár a nyolcadik kerület szívében is.

Ezek itt Vincent Bourilhon képzeld madarai, kedvcsinálónak, és akkor jöjjön a lényeg: hová menjetek töltekezni, ha Pesten vagytok, és nincs időtök egy igazi kirándulásra? Mehettek például az Orczy-kertbe.

Orcy-kerti séta
A minap rávettük magunkat egy reggeli sétára/futásra. A sok eső és a meleg miatt minden hatalmasra nőtt. Térdig ér a fű - bár épp akkor érkezett a fűkaszás traktor -, és a kalandpark mögötti szakaszon remek kis erdei dzsumbuj alakult ki. Van benne virágzó zamatos turbolya, ami izgalmas fűszernövény, bár gyűjtésre nem nagyon merek biztatni senkit a gyöngyvirág mérgezéses eset óta. Derékig ér az őzsaláta, de mind közül a legszebb a fűben itt-ott felbukkanó salamonpecsét, a kecses, zöld szegélyű kis virágaival.

  
Ha figyeltek a körülöttetek lévő hangokra is, akkor biztosan észreveszitek majd, amikor fiókákkal teli odú, vagy fészek közelében vagytok. A vékony ciripelő, cirregő hang, vagy csipogás, a fiókák eleségkérő hangja. Szinte minden tizedik lépésnél hallani lehet a fákról.  Az Orczy-kertben a természetes odvak mellett nagyon sok mesterséges fészekodú van, és a legtöbben laknak is: cinegék, seregélyek, verebek. Úgyhogy füleljetek! Amikor megérkezik valamelyik szülő a munícióval, akkor tetőpontjára hág a cincogás, majd amikor megtömték a csőrüket, néhány másodpercre elhallgatnak.

A 13-14-15-ös részen van a vadregényesebb terület, az egyes a főbejárat. Nyáron reggel hattól este tízig nyitva van. Menjetek ki egy rövid sétára kora reggel, vagy estefelé, és töltődjetek fel erdőillattal.

Orchideák a pusztában

Tudtátok, hogy orchideák Európában is élnek vadon? Bezony. Sőt, nálunk Magyarországon is. A virágaik ezeknek is éppoly bonyolultak és különlegesek, mint a trópusi rokonaiké, csak jóval kisebbek. De ha közel hajoltok hozzá meglátjátok, hogy gyakran egészen elképesztő formákat öltenek: van ami olyan, mint egy pók, más fajok méhet utánoznak, megint mások papucs, sőt egyenesen klumpa alakúak, és mind közül szerintem a legdurvább a majomkosbor, ami úgy fest, mintha kismajmok fognák egymás kezét körben a száron. Még arcuk is van. 

Ez a majomkosbor. A Mecsekben találkozhattok vele.

Ez meg itt a rigópohár, kisasszonypapucs, vagy más nevén boldogasszony papucsa, melynek a virága  egy igen ravasz konstrukció. A sárga, kiöblösödő rész valójában egy rovarcsapda.  A méhek és legyek rárepülnek, mert vonzónak találják a színét. Lecsúsznak az aljába, és miközben megpróbálnak kimászni, hozzáérnek a bibéhez és porzókhoz, elvégezve ezzel a megporzást, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. A növény ugyanis nem termel nektárt. A rárepülő rovar lukra fut, és van hogy percekig, vagy néha akár napokig nem tud kimászni a virágból.

 

A rovarokat imitáló orchideák a megporzó rovar nőstényeit utánozzák, gyakran olyan tökéletesen, hogy még a rovar feromonját, azaz illatanyagát is termelik a csalás érdekében.

légybangó

pókbangó

És hogy szépet is mutassak, ne csak ijesztőt, vagy érdekeset, itt egy vitézkosbor ráadásnak.

Az orchideák hazánkban védett-, és fokozottan védett növények, úgyhogy ennek megfelelően  az élőhelyük is többnyire védett területen van. Az a legbiztosabb, ha nemzeti parkok munkatársaival, vagy botanikusokkal mentek orchideavadászatra. Mindjárt javaslok is egy lehetőséget.

Orchideavadászat biciklivel
Vasárnak (május 12.) pattanjatok biciklire, vagy szereljétek fel a bringát a kocsira, és menjetek el vele Izsákra. A központban lévő traktoralkatrész boltig meg se álljatok. Ott fog várni rátok Dudás László. Indulás 8.30.-kor. Bemásolom ide a részleteket tőle:

 

És még valami! Pont erre a helyszínre, az izsáki Kolon-tóhoz visszük vak és gyengénlátó barátainkat is kirándulni. Kérlek, segítsetek összedobni a pénzt a buszra!  Ide kattintva tehetitek meg. 

 Ha szerencsétek van, akkor akár velünk is jöhettek, mert a támogatók közt kisorsolunk két helyet. Az összegyűlt pénzt mindenképp és csakis a kirándulásra fordítjuk.

Képek forrása: flickr., tomtitblog, bogyiszlo.hu,novenyalbum, nadap.hu.