Láttatok már idén szentjánosbogarat?

Nagy bánatomra, elveszett a szentjánosbogarunk. Tavaly még megvolt. Évről-évre mindig szinte pontosan ugyanott találtunk rá a kertben, egy nagy fa alatt ült egy fűszálon.

Alföldi gyerekként elég későn találkoztam először szentjánosbogárral. A Bükk-fennsíkon táboroztunk, és éjjel épp egy lilafüredi vendéglátóipari egységből tartottunk hazafelé, amikor a sötétben a fák között 2 világító zöld pontra lettünk figyelmesek. Mi az? Valami állat?! De mekkora!!! Nem hiába voltunk Twin Peaks rajongók, iszonyúan berezeltünk.  Megálltunk, és suttogva tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Ha elszaladunk, utolér. Ha továbbmegyünk, megtámad. A nagy tanakodás közben a két pont elkezdett távolodni egymástól, és nekünk végre leesett, hogy ezek valószínűleg nem egy hatalmas erdei szörnyállat szemei, hanem csupán szentjánosbogarak. 

A szentjánosbogár a luciferin nevű pigment oxidációjával világít. Anélkül egy jelentéktelen, kukacszerű kis bogárka.

Később persze láttam több helyen is. A legszebb és egészen valószerűtlen fényjátékot a Tátra erdeiben éltük át. Sűrű fenyvesben baktattunk fáradtan, egy vihar után még szemerkélő esőben, sötétben felfelé.  Elszámítottuk magunkat, és eléggé el voltunk kámpicsorodva a dög nehéz hátizsákjaink alatt. Egyszercsak néhány derengő zöld pont bukkant fel a távolban, aztán hömpölygő egyre nagyobb felhővé alakult, és pár másodperc múlva már ott álltunk a raj közepén, körülöttünk derékmagasságban rengeteg ragyogó zöld szentjánosbogárral. A látvány az esőtől párás erdőben olyan volt, mintha a Gyűrűk ura mesevilágába csöppentünk volna. 

Az élményt még az sem tudta elrontani, hogy reggel egy birkahodályban ébredtünk, nem kevés birkaszarral körülvéve.  Éjjel ugyanis annyira elfáradtunk, és olyan reménytelennek tűnt, hogy elérjünk a hegy túloldalán lévő faluig fejlámpával és zseblámpákkal bandukolva, hogy inkább úgy döntöttünk, lefekszünk aludni.  Találtunk egy elhagyott hodályt az erdőben, bevackoltuk magunkat, és csak reggel vettük észre, hogy az aljára terített szalma némileg használt volt már. 

Fotók: 

 Első:http://www.bbc.co.uk/blogs/natureuk/2010/06/have-you-seen-glow-worms.shtml 

Utolsó:http://minimalexposition.blogspot.co.uk/2012/09/tamar-frank-lampyris-noctiluca.html

Költöztek az ürgék a reptérről

Ürge csapdában (Fotó Kis Feri, A következő kettő is.)

Ha legközelebb Budapestről repülővel mentek valahová, nézzetek ki a kifutópálya melletti füves területre. Nincs itt semmi. - gondolhatjátok. Pedig dehogynem! A fűben sok száz ürgelyuk van, és járatok biztonságában valószínűleg sok száz ürge várja, hogy a gépetek elhúzzon végre melegebb éghajlatra.
 
Feri barátom küldött néhány képet a reptéri ürgefogásról, mert bár nagyon helyes jószágok a hatalmas gomb szemeikkel, az ürgéket nem nagyon kedvelik a repülőtereken. No nem azért, mert aláássák a kifutópályát, hanem azért mert odavonzzák a nagy testű ragadozó madarakat, amelyek veszélyeztetik a biztonságos fel- és leszállást. Emiatt időnként el is költöztetnek belőlük néhányat, hogy kordában tartsák az állományt. Ezen a héten Pestről és a kecskeméti katonai repülőtérről költöztek az ürgék a Kiskunsági Nemzeti Parkba.

Hogy fogják meg őket? Neeeem, nem öntik ki. Ma már sokkal barátságosabb módszer alkalmaznak. Csapdába ejtik finom csalifalatokkal, így a befogás és a költözés során nem esik bántódásuk. Nem is eshet, mert az ürge ma már fokozottan védett állat. Egyetlen példány természetvédelmi értéke 250.000 Ft.

csali

ürgefogó csatárlánc a kifutópálya mellett

 Az ürgéről mindig eszembe jut, amikor néhány évvel ezelőtt angliai kollégákkal tartottunk tréninget egy Hortobágyi Nemzeti Park mellett lévő szállodában. A terem egyik oldala tiszta üveg volt, és a Hortobágyon mi másra, egy nagy füves pusztára nézett. Egyszer csak az angolok felpattantak, odarohantak az ablakhoz, és teljes elragadtatásban mutogattak valamit egymásnak. Odamentünk mi is, hogy megnézzük mitől vannak ennyire oda. Néhány ürge bukkant fel a közelben és felágaskodva szemlélte, hogy tiszta-e a levegő egy kis élelemszerző portyára. Tényleg iszonyú helyesek voltak. Egyszerűen nem lehet tőlük elszakadni: nézelődnek, őrködnek, füttyögnek, szaladnak, fejest ugranak a lyukba, majd újra kidugják az orrukat. Gyanítom, hogy az angoloknak az ürgék - náluk nem élnek - sokkal nagyobb élményt jelentettek, mint az egész tréning, vagy bármi más, amit kis hazánkból ezalatt az idő alatt láttak.

Még sok-sok cuki ürgefotók itt: http://indafoto.hu/tag/%C3%BCrge (ez a kép merkur555-é)

Az ürgék védelméhez ti is hozzájárulhattok azzal, hogy ha kirándulás során ürgét láttok, regisztráljátok a Vadonleső oldalon.  

Itt pedig egy régi filmhíradó részlet erős idegzetűeknek, 1948-ból, amikor az ürgéket még kiirtandó, káros féregnek tekintették.

A madár, ami sose száll le

A világ egyik legérdekesebb madaráért a lábatokat sem kell kitenni a városból. Legalábbis Pestről, Kecskemétről, Pécsről, Esztergomból, és Sopronból biztos nem. Ott visítanak és repkednek a magasban az emeletes házak között, például az Őrs vezér téren.

Igen, ezek sarlósfecskék.

Én mindig csodálattal bámulom őket, ahányszor csak találkozom velük. Mitől olyan érdekesek? Hát attól, hogy:

• a világ leggyorsabb röptű madarai közé tartoznak (111 km/h).
• a levegőben esznek isznak, párosodnak, sőt, ott is alszanak.
• soha nem szállnak le a földre, nem ülnek ki ágakra, nem pihennek villanydrótokon. A költésen kívül egész életüket a levegőben töltik.
• a lábaik olyan gyengék, hogy csak a sziklafalakon való kapaszkodásra jók. Járni nem tudnának vele.
• nem igazi fecskék. A kolibrikkel állnak rokonságban.
• a fiókák képesek hibernálni magukat, ha huzamosabb ideig hűvös, esős idő van. Éhségalvásnak hívják, amikor testhőmérsékletük csökken, a szívverésük és légzésük extrém módon lelassul, így akár egy-két hétig is életben maradnak.  
• a szülők ilyenkor akár Horvátországig is elrepülnek, hogy táplálékot hozzanak.
• a párok hűségesek egymáshoz, és a fészkelőhelyükhöz.
• a régi emeletesházakat mesterséges sziklafalnak tekintik, és azok repedéseibe fészkelnek.
• akár 21 évig is élhetnek, ami egy ilyen apró madárnál igazi kuriózum. 
• rettentesen sok levéltetűt, szúnyogot, muslincát fogyasztanak, amiért különösen szeretem őket... 

Ha a levegőből ezt a visítást halljátok, akkor nézzetek fel, és meglátjátok őket, amint ott köröznek, repkednek a magasban. Vegyetek egy fagyit, és üljetek le valahová pár percre figyelni őket. Kecskeméten remek hely a Piaristák tere, a könyvtár kávézó kiülős része, Pesten pedig az Őrs, mondjuk az Ikea előtti park.

Közelről ilyenek:

Ez pedig egy  19. századi ábrázolás a Londoni Természettudományi Múzeumból:

Kastélykertek Toszkánában 2. rész

Régóta tartozom vele, úgyhogy jöjjön a kerti séták 2. felvonása (az elsőt itt találjátok) kaméliával, sérült nimfákkal, limonádéillatú liliomfákkal, és egy ma is lakott, a 17. századi francia divat szerint berendezett kastéllyal. 

 A bodega mellett olvasgató srác a Villa Torrigiani örököse. Mellesleg ő árulja a belépőjegyeket.

Mi is csak onnan jöttünk rá, hogy bent megláttuk őt egy családi fotón, nénikéje, a belga királyné mellett, és rákérdeztünk az idegenvezetőnél. Ja, ő a tulajdonosok fia.- mondta, és jót mosolygott a bajusza alatt a megdöbbenésünkön. Valószínűleg az még az olaszoknál sem gyakori, hogy hercegek egy fabódéban ülve árulják a jegyet a saját otthonukba.

De nem szaladjunk ennyire előre, járjuk be előbb a kertet.

Ez itt a kertész sufnija

A szép arcú szoborlánynak letörött a karja. Odaadtam volna az enyémet egy percre, de túl magasan volt.

A szélfúvó. Meglepetésként bukkan elő a sűrű sövényfal mögül.

A titkos kert, végében a mesterséges barlanggal, és benne ijesztőbbnél ijesztőbb vízköpők figurákkal. Ezek úgy voltak beállítva, hogy teljesen kiszámíthatatlan ritmusban váltották egymást a vízsugár köpésben, direkt azért, hogy megijesszék és megnevettessék a hölgyeket.

körágyások

A kert hátsó kapuja, amit már nem használnak, mert a mögötte lévő terület egy másik villa birtokához tartozik. A távolban láthatjátok is az épületet.

A kék festék a citromfák törzsén, védőréteg. Ott van lefestve, ahol a fa megsérült.

Családi címer a cserepeken is.

A tóban kövér aranyhalak és pontyok úszkálnak.

A kastélyhoz tartozó cselédsor, ahol ma is laknak, valószínűleg még mindig az alkalmazottak.

Az örökzöld liliomfák virága limonádé illatú

A kastély, ami elölről barokk, hátulról reneszánsz

Az eleje tele van szobrokkal, díszítésekkel,  erkélyekkel

Szőlőtől roskadó Bachuszokkal

A hátulja tiszta és egyszerű. Ilyen volt eredetileg az egész épület. Mi tagadás,  nekem ez a fele tetszik jobban.

Ez az egyik hátsó erkélye

Az építtető egy kőgazdag selyemkereskedő volt, akinek nem kevesebb, mint 19 hasonló rezidenciája volt Lucca környékén. A gazdagságot azonban nem élvezhette sokáig, mert viszonylag fiatalon gyilkosság áldozata lett. A felesége szeretője ölte meg. A következő emblematikus tulajdonos Nicolao Santini, Lucca franciaországi nagykövete volt, aki miután hazatért XIV. Lajos udvarából, rögvest hozatta a Versaille-i kastély építésénél kitanított mestereket, és barokkos csicsákkal kidíszíttette a házat, hogy hasonlítson a francia királyi kastélyhoz. Ekkor alakították a ki a kertben is a jól szabott francia kert részleteket.

Janó a hátsó teraszon bebocsátásra vár.

Mivel a kastélyban jelenleg is ott laknak Santini leszármazottai, csak az alsó szint látogatható. Az emeleten lakik a család. Fényképezni egyáltalán nem lehet, de találtam nektek két képet a wikiről.

A nappali

Ez pedig Santini hálószobája, 17. századi francia divat szerint berendezve. Az ágyon, a falon és az ablakokon luccai selyem, az ágy melletti szekrényke pedig ébenfából készült, elefántcsont berakással. 

Ha egy szót kéne mondanom rá, az a pompás lenne. Gazdag és túldíszített, tele freskóval, falra festett hamis ablakokkal, bennük hamis kilátással, és luxust jelképező berendezési tárgyakkal. Végigsétáltunk a hallon, a hálószobákon, a hercegnék szobáin, a zeneszobán és az étkezőn, ahol külön a Torrigiani család számára tervezett porcelánnal van megterítve.

Az egyik hálószobában az ágyat egy óriási, virágokkal teli gobelin takaró borította, és ugyanilyennel kárpitozták a mellette álló karosszékeket is. Mint kiderült a gobelint a nagypapa, Carlo Luca Torriggiani varrta sok millió öltéssel, 21 éven át. Gondolom milyen ürességet érezhetett, amikor két évtized után elkészült vele.

Aki szereti a manierista festőket és a roskadásig díszített tereket, semmiképp ne hagyja ki ezt a villát, bár szerintem a legizgalmasabb itt nem a kert, és nem az elképesztően gazdag berendezés, hanem az itt-ott felbukkanó festett portrék és fényképek, amik évszázadokon át megörökítették a családtagokat.

A belépőjegy a kastélylátogatással együtt 10 EUR,  a kastély nélkül, ha csak a kertet nézitek meg, 7. Vigyázat! 12 és  és 14 óra között zárva van, mert Olaszországban az arisztokraták is sziesztáznak.